Kolozsvár (Cluj-Napoca) története

A település helyén már a római korban is város állt Napoca néven. Az elmúlt két évezred során Kolozsvár fontos kulturális, gazdasági és politikai központtá fejlődött, és szerepe többször változott a különböző korokban és birodalmakban. Történelme szakaszokra bontható a római kortól a középkoron és az újkoron át a 20. század viharos eseményeiig és napjainkig. Az évszázadok során népességének etnikai összetétele jelentősen átalakult: a középkori magyar–szász többséget fokozatosan felváltotta a román többség a 20. században. Politikai hovatartozása és közigazgatási státusza is több alkalommal módosult – tartozott a Magyar Királysághoz, az Erdélyi Fejedelemséghez, az Osztrák–Magyar Monarchiához és Romániához is. Városépítészete, különösen a történelmi belváros, gazdag múltjának lenyomata: ma is állnak középkori városfalának maradványai, gótikus templomai és főtere körül elhelyezkedő jelentős épületei, amelyek évszázadok építészeti stílusait őrzik.

Római kor

Kolozsvár területén a római hódítás előtt is éltek emberek: a környéken talált leletek tanúsága szerint a vidéket a neolitikumtól kezdve folyamatosan lakták. Az ókorban a térség a Római Birodalom részévé vált Dacia provincia meghódítása után (106). A mai város helyén Traianus császár alapított római települést, amely a Napoca nevet viselte. Hadrianus császár 124-ben városi rangra (municipium) emelte Napocát, majd a 2. század végén Marcus Aurelius uralkodása alatt colonia rangot is kapott. Napoca a 3. századra Dacia Porolissensis tartomány egyik központjává vált, és egy időre a provincia északkeleti részének közigazgatási székhelye lett. A város a római uralom alatt mintegy 5–10 ezer lakosú lehetett, és római polgárok, veteránok, valamint a birodalom más részeiből betelepülők lakták. A település jelentősége a kedvező fekvésének köszönhető: fontos római utak találkozásánál feküdt (összekötve Apulumot és Porolissumot, valamint a környező katonai táborokat). Napoca városias jelleget öltött: kőépületekkel, fürdőkkel és fórumtérrel rendelkezett, valamint védművekkel vették körül. A 3. század második felében azonban Dacia provincia fenntartása nehézzé vált a birodalom számára. A rómaiak 271-ben kiürítették Daciát és kivonultak a térségből, így Napoca is elvesztette városi rangját és lakosságának nagy része elvándorolt vagy beolvadt a környező népek közé. A következő századokból, a népvándorlás korából kevés információ maradt fenn a településről; valószínűleg csak falusias jellegű maradványközösségek vagy erődítések álltak ezen a területen egészen a középkor kezdetéig.

Középkor

A honfoglalás (9. század vége) és Erdély megszervezése után a terület a Magyar Fejedelemség, majd a Magyar Királyság fennhatósága alá került. Kolozsvár mint település a korai Árpád-korban, a 11. század folyamán alakult ki újra. Szent István király a 11. század elején megalapította a Kolozs várispánságot, és ennek székhelye a mai város területén volt. Ekkor épült fel egy királyi vár a mai belváros északnyugati részén; e középkori vár egyik tornya máig fennmaradt az úgynevezett Óvár területén. Szent László király uralkodása idején (11. század vége) alapították a Kolozs vára közelében fekvő kolozsmonostori apátságot, amely a katolikus egyház fontos központja lett a környéken. A település nevét először 1213-ban említik írott források („castrum Clus” alakban), jelezve, hogy egy erődített hely létezett itt. A "Kolozsvár" név (latinul Clus, németül Klausenburg) a 13. században terjedt el; 1257-ből származik az első feljegyzés a magyar nyelvű Kolozsvár alakról (Kulusuar formában).

A tatárjárás idején, 1241-ben a mongol tatár seregek Erdélyt is feldúlták, és Kolozsvárt elpusztították. A lakosság nagy része elmenekült vagy elpusztult. A 13. század második felében a település újraéledése érdekében magyar királyok tudatos betelepítéseket hajtottak végre: V. István 1272 körül szász telepeseket (erdélyi németeket) telepített Kolozsvárra, hogy pótolja a lakosságot és fellendítse a gazdaságot. Ennek nyomán a város népessége vegyes magyar és szász karaktert kapott. A város fejlődése felgyorsult: kézművesek és kereskedők érkeztek, céhek alakultak. Luxemburgi Zsigmond király elrendelte Kolozsvár megerősítését, kőfalakkal való körülvételét. 1405-ben Zsigmond király szabad királyi városi rangra emelte Kolozsvárt, ami nagyfokú önigazgatást és kereskedelmi privilégiumokat biztosított a polgároknak. A város a középkor végére jelentős regionális központ lett, és egyike volt Erdély hét megerődített városának (innen ered a Siebenbürgen – „Hétvár” – elnevezés).

A 15. században Kolozsvár lakossága nagyjából két egyenlő részre oszlott magyarokra és szászokra. Etnikai arányukat a város vezetésének megosztása is tükrözte: Szilágyi Mihály 1458-as kiváltságlevele rögzítette, hogy a városi tanács (százférfiak tanácsa, azaz centumvirátus) 50 magyar és 50 szász tagból álljon, a bírói tisztséget pedig évente felváltva adja a két nemzet. A középkori városban számos kézműves céh működött (szabók, kovácsok, tímárok stb.), és kialakult egy vagyonos kereskedőréteg is, amely kiváltságokkal rendelkezett. 1467-ben Kolozsvár lakói fellázadtak Mátyás király adóemelése ellen; a lázadás vezetőit a király megtorlásként 1468 elején a főtéren kivégeztette. A város kőből épült városfala a 15. század végére, 1470-re készült el teljesen, erős védelmet nyújtva a lakosoknak. Ennek ellenére a paraszti felkelések idején is harcok dúltak a környéken: 1437-ben Budai Nagy Antal erdélyi parasztfelkelői rövid időre elfoglalták Kolozsvárt, míg végül a felkelést leverő nemesi csapatok vissza nem vették a várost. Később, 1514-ben Dózsa György parasztháborújának erdélyi szárnyát Lőrinc pap vezette sereg képviselte, amely vereséget szenvedett a város falainál; Lőrinc papot elfogása után Kolozsvár főterén végezték ki.

A 15. század végén és a 16. század elején a város tovább gyarapodott. A kor neves szülöttei közé tartozik Hunyadi Mátyás (Mátyás király), aki 1443-ban Kolozsváron született egy polgárházban – ez a ház ma Mátyás király szülőháza néven ismert műemlék. A középkori virágzásnak a 16. század közepén kibontakozó háborúk és az erdélyi helyzet átalakulása vetett véget.

Újkor (16–19. század)

A 16. század közepén az Erdélyi-medence politikai viszonyai gyökeresen megváltoztak. 1541-ben a Magyar Királyság középső része oszmán-török fennhatóság alá került (Buda eleste), Erdély pedig önálló államalakulatként, az Erdélyi Fejedelemségként folytatta létezését, török függés mellett. Kolozsvár ebben az időben a fejedelemség fontos városa lett – nem hivatalos jelleggel gyakran nevezték Kincses Kolozsvárnak, utalva gazdagságára és jelentőségére. Noha a fejedelemség hivatalos székvárosa Gyulafehérvár volt, Kolozsvár is számos fontos esemény színhelye volt a 16–17. században. 1551-ben a hagyomány szerint itt, Kolozsvár főterén adta át Izabella királyné a Szent Koronát Castaldo császári tábornoknak (egy másik beszámoló szerint Tordán került sor a koronaküldésre). 1557-ben itt született Bocskai István, aki később Erdély és Magyarország fejedelme lett – szülőháza ma is áll, pár lépésnyire Mátyás király szülőházától. 1575-ben Kolozsvár főterén Báthory István (akkori erdélyi fejedelem, később lengyel király) végeztette ki az ellene fellépő trónkövetelőket. A város adott otthont több erdélyi országgyűlésnek is: a fejedelemség időszakában összesen 37 diétát tartottak falai között. 1581-ben Báthory István alapította meg Erdély első egyetemét Kolozsváron – egy jezsuita akadémiát – amely a katolikus oktatás központja lett (ez az intézmény azonban a későbbi viszályok miatt nem maradt fenn hosszú távon). Kolozsvár a reformáció idején a vallási újítók egyik központjává vált: Dávid Ferenc reformátor tevékenysége nyomán itt született meg az unitárius egyház, így a várost az unitárius vallás bölcsőjeként is számon tartják.

A 17. század elején a fejedelemségben zajló trónharcok Kolozsvárt sem kerülték el. Székely Mózes erdélyi fejedelem 1603-ban bevonult a városba a Habsburg-ellenes erdélyi csapatok élén, a kolozsvári polgárok örömmel fogadták és elűzték a jezsuita szerzeteseket, akik addig vezették az egyetemet – ezzel az első erdélyi egyetem működése megszakadt. A fejedelmek igyekeztek a város védműveit karbantartani: Bethlen Gábor fejedelem újjáépíttette a város délkeleti sarokbástyáját (a később róla elnevezett Bethlen-bástyát, más néven Szabók bástyája) és támogatta a Szent Mihály-plébániatemplom renoválását, míg I. Rákóczi György fejedelem kijavíttatta a megrongálódott várfalakat és bástyákat. Kolozsvár erődítményei a 17. század folyamán többször ki voltak téve ostromnak: Báthory Zsigmond csapatai 1601-ben próbálták bevenni, Kemény János 1661-ben ostromolta, 1662-ben pedig I. Apafi Mihály is harcok során vonult a város alá. Végül a török hódoltság és az erdélyi fejedelemség időszakának végnapjaiban Kolozsvár harc nélkül, 1687. október 18-án megadta magát a Habsburg császári csapatoknak. Ezzel Erdély Habsburg-fennhatóság alá került, és megszűnt a fejedelemség önállósága.

A 18. században Kolozsvár az újjászervezett Erdélyi Nagyfejedelemség része volt, amely a Habsburg Birodalmon belül külön kormányzattal bírt. A város 1690 után egy ideig katonai igazgatás alatt állt, majd fokozatosan visszanyerte jelentőségét. 1790-ben Erdély közigazgatási központját Nagyszebenből visszaköltöztették Kolozsvárra: ettől az évtől kezdve 1848-ig Kolozsvár lett Erdély hivatalos fővárosa (a gubernium és az erdélyi fejedelmi kincstár székhelye). A 18. század végére a város népessége mintegy 10-12 ezer főre nőtt, továbbra is túlnyomórészt magyarokkal és jelentős német (szász) kisebbséggel. Megjelent egy kis létszámú román lakosság is, de a város polgárjogaival főként a magyar és szász polgárság rendelkezett. A felvilágosodás és a reformkor idején Kolozsvár fontos kulturális központ volt: itt működött Erdély első színháza (1792-ben tartotta első előadását a magyar nemesi színjátszó társaság a Rhédey-palotában), 1821-ben pedig megnyílt az első kőszínház épülete a Farkas utcában – ez volt az első állandó kőszínház Magyarországon. A reformkorban számos irodalmi és tudományos társaság is alakult a városban, jelezve a pezsgő szellemi életet.

1848–49 forradalma és szabadságharca Kolozsvárt sem hagyta érintetlenül. 1848. május 30-án a kolozsvári Nemzeti Gyűlés kimondta Erdély unióját a Magyar Királysággal – ezzel formálisan megszűnt Erdély különállása. A szabadságharc idején a város több alkalommal cserélt gazdát a magyar honvédség és a császári erők között. A harcok után, 1849 őszén a Habsburg hatalom visszaállt, és átmenetileg katonai közigazgatást vezettek be. Az 1850-es években, a neoabszolutizmus alatt Erdély külön kormányzását megszüntették, és Kolozsvár elvesztette fővárosi rangját (a Habsburg adminisztráció Kolozsvár helyett Nagyszebenben székelt). Azonban a város gazdasági és kulturális jelentősége megmaradt.

1867-ben a kiegyezéssel Erdély végleg beolvadt a Magyar Királyságba, az Osztrák–Magyar Monarchia részeként. Kolozsvár vármegyeszékhely lett (Kolozs vármegye központja), és a dualizmus korában ismét lendületes fejlődésnek indult. A 19. század második felében infrastrukturális modernizáció zajlott: 1870-ben megépült a vasút, kialakult a gázvilágítás (1869-től az olajlámpákat felváltva), majd a század végén a villamos közvilágítás is (1907-re már több mint 1400 villanylámpa égett a város utcáin). Megjelent a távíró és a telefon (1893-ban telefonhálózat létesült). A város ipara is fejlődött: cukorgyárat alapítottak (bár ez hamar csődbe ment), létrejött szeszgyár, sörfőzde, gőzmalom, majd a kiegyezés után dohánygyár és gépgyár is működött. 1872-ben megalapították a kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetemet (Ferenc József Tudományegyetem), amely az első magyar nyelvű egyetem volt Erdélyben, és amely tovább erősítette a város oktatási és kutatási szerepét. Kolozsvár a századfordulóra Erdély egyik legmodernebb városává vált: 1900-ban például a lakások nagy részében már volt vezetékes víz és fürdőszoba, ezzel a korszerűsödéssel Budapest után a második helyen állt Magyarországon. A 19. század végi városképet tekintve a középkori városfalak egy részét lebontották vagy beépítették a terjeszkedés miatt, új középületek és bérházak épültek historizáló és szecessziós stílusban, miközben a belváros máig megőrizte alapvetően középkori utcahálózatát.

20. század

Az első világháború végén Erdély sorsa ismét fordulóponthoz érkezett. 1918 decemberében – a háború összeomlását követően – a román hadsereg bevonult Kolozsvárra, és megkezdődött a román közigazgatás átvétele. Az 1920-as trianoni békeszerződés hivatalosan is Romániához csatolta Erdélyt, így Kolozsvár (Cluj néven) a Román Királyság része lett. A két világháború közötti időszakban a városban erőteljes románosítás zajlott: sok magyar tisztviselő és értelmiségi kivándorolt, miközben a román állam Moldvából és Ókirályság területéről érkező románokat telepített ide állami hivatalnoki pozíciókba. Ennek ellenére Kolozsvár megőrizte multikulturális jellegét: jelentős magyar közössége mellett ekkoriban román többség kezdett kialakulni, és továbbra is működtek magyar intézmények (színház, iskola) a városban.

A második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) azonban átmenetileg visszafordította ezt a folyamatot: Észak-Erdélyt, benne Kolozsvárral, visszacsatolták Magyarországhoz. 1940 szeptemberében a magyar honvédség ünnepélyesen bevonult a városba. A magyar közigazgatás helyreállt, és a város ismét Kolozsvár néven, magyar fennhatóság alatt működött négy éven át. Ez alatt az idő alatt a korábbi diszkriminatív politikák megfordultak: a magyar nyelv lett a hivatalos, és sok román köztisztviselő kényszerült távozni vagy háttérbe szorult. A második világháború azonban Kolozsvárt is súlyosan érintette. 1944 tavaszán a német csapatok megszállták Magyarországot és Kolozsvárra is bevonultak (március 27-én), mivel a város stratégiai fontosságú volt. 1944 májusában tragikus események zajlottak: a kolozsvári zsidó lakosságot – több mint 16 ezer főt – gettóba gyűjtötték, majd május végén és június elején több transzporttal haláltáborokba deportálták. Ezzel az addig virágzó kolozsvári zsidó közösséget gyakorlatilag megsemmisítették. 1944. június 2-án a szövetséges légierő bombatámadást mért a vasútállomás környékére, amely több száz áldozatot követelt. A front közeledtével, 1944 októberében a magyar csapatok kivonultak, és október 11-én a szovjet Vörös Hadsereg egységei (Malinovszkij marsall vezetésével) bevonultak a városba. 1944 végén és 1945 elején Kolozsvár rövid ideig szovjet katonai igazgatás alatt állt Észak-Erdély többi részével együtt, míg végül 1945 márciusában a román hatóságok ismét átvették a közigazgatást.

1945 után Kolozsvár ismét Románia része lett (amit az 1947-es párizsi békeszerződés nemzetközileg is megerősített). A kommunista hatalomátvétel jelentős változásokat hozott a város életében. Az 1950-es években Romániában iparosítási kampány indult, és Kolozsvárt is erőteljesen fejlesztették nehézipari központtá. Új gyárak létesültek a városban és környékén (például a Carbochim csiszolóanyaggyár, Tehnofrig hűtőgépgyár, gépgyárak stb.), amelyek munkaerőigényét az ország más részeiből való betelepítéssel elégítették ki. A következő évtizedekben román családok ezreit telepítették be Kolozsvárra – többségüket Moldvából és az Ókirályság egyéb területeiről – a gyors iparosítás és urbanizáció keretében. E betelepítések hatására a város etnikai arculata radikálisan átalakult: míg közvetlenül a háború után még jelentős (esetleg relatív többséget alkotó) magyar lakosság élt Kolozsváron, addig az 1960-as évekre a román nemzetiségűek kerültek abszolút többségbe. A lakosság gyors növekedése új lakónegyedek építését is szükségessé tette: a kommunista érában paneles lakótelepek nőttek ki a város peremén, például Monostor (Mănăștur) és Mărăști városrészekben, valamint Györgyfalvi, Donát, Hajnal negyedekben.

A kommunista diktatúra idején a magyar nyelvű intézmények és oktatás visszaszorultak: a kolozsvári magyar egyetemet (Bolyai Tudományegyetem) 1959-ben egyesítették a román Babeș Egyetemmel, létrehozva a Babeș–Bolyai Tudományegyetemet kétnyelvű működéssel, de a magyar nyelvű felsőoktatás lehetőségei szűkültek. Ceaușescu diktátor nacionalista politikája jegyében 1974-ben a város hivatalos román nevét Cluj-ról Cluj-Napoca-ra változtatták, hogy hangsúlyozzák a település ókori római eredetét (Napoca név felvételével a város 1850 éves évfordulójára emlékeztek).

1989 decembere fordulatot hozott: a romániai forradalom napjaiban Kolozsváron is tüntetések zajlottak, több civil áldozattal, míg végül a kommunista rezsim megbukott. A rendszerváltás után Kolozsvár modern demokratikus keretek között fejlődhetett tovább, bár az 1990-es években etnikai feszültségek is jellemezték a várost (a nacionalista Gheorghe Funar polgármestersége idején). A 20. század végére Kolozsvár stabilan Románia második legnépesebb városa és az ország egyik tudományos-kulturális fellegvára lett.

Jelenkor

A 21. század elejére Kolozsvár dinamikusan fejlődő európai várossá vált. Románia 2004-ben NATO-, 2007-ben EU-tag lett, ami Kolozsvár számára is új lehetőségeket hozott a nemzetközi kapcsolatokban és fejlesztési forrásokban. A város gazdasága átalakult: a nehézipar szerepe csökkent, helyét a szolgáltatások, az IT-szektor és az egyetemekhez kötődő kutatás-fejlesztés vette át. Kolozsvár ma is Erdély fő gazdasági motorjai közé tartozik, emellett pezsgő egyetemi város: több mint 10 felsőoktatási intézmény működik itt (élükön a Babeș–Bolyai Tudományegyetem), tízezres nagyságrendű diáksággal. 2015-ben a város elnyerte az Európa Ifjúsági Fővárosa címet, ami ráirányította a nemzetközi figyelmet a fiatalos kulturális életére. Számos fesztiválnak, konferenciának és sporteseménynek ad otthont (2018-ban az Európai Sportváros cím birtokosa volt). Infrastrukturálisan is megújul a város: modern irodaházak, bevásárlóközpontok épültek, és uniós forrásból korszerűsítik az út- és közműhálózatot.

Kolozsvár népessége a 21. században stabilizálódott; a 2021-es népszámlálás hivatalosan mintegy 286 ezer fős városi lakosságot rögzített. Ebből a legnagyobb etnikai csoport a románoké (kb. 70% feletti arány), a magyar közösség lélekszáma 33,6 ezer fő volt (kb. 12%). A magyarság aránycsökkenése lelassult az utóbbi évtizedekben, és Kolozsvár ma is a második legnépesebb magyar közösséggel bíró város Romániában (Marosvásárhely után). A város sokszínűségét erősíti a magyarok mellett egy kisebb német közösség, illetve a különböző egyetemeken tanuló külföldi diákok jelenléte. Napjaink Kolozsvárja egyszerre őrzi történelmi örökségét és tekint előre: a belváros patinás műemlék épületei mellé már felzárkóztak a modern építészet alkotásai, és a város igyekszik megőrizni multikulturális jellegét, ami évszázadok óta jellemzi.

Kolozsvár Demográfiai változásai

Kolozsvár lakosságának etnikai összetétele az idők során jelentős változásokon ment keresztül. A középkorban a város lakói főként magyarok és szászok voltak. A 15. századi források szerint a népesség nagyjából fele-fele arányban tartozott e két etnikumhoz, míg a románok ebben az időszakban inkább a várost övező falvakban éltek, és nem voltak számottevően jelen a városi polgárság körében (az ortodox vallású román lakosság a feudális társadalmi rendben nem rendelkezett olyan városi jogokkal, mint a katolikus vagy protestáns polgárok). A 18–19. században Kolozsvár megmaradt magyar többségű városnak, bár német (szász) kisebbsége és egyre növekvő számú román lakossága is volt. Az első modern népszámlálások idején, 1850-ben mintegy 19,6 ezer lakosából kb. 63% volt magyar nemzetiségű, 21% román és 16% német anyanyelvű. A 19. század végére a magyarság aránya tovább nőtt: 1910-ben a város 62 000 lakosának 82%-a magyar anyanyelvűnek vallotta magát, 12-13% volt román, kb. 3% német, emellett élt a városban néhány száz fő más nemzetiségű (cigány, zsidó, örmény, szlovák stb.).

Az I. világháború után, a román fennhatóság kezdetén drámai demográfiai fordulat következett: sok magyar hivatalnok és katona elhagyta a várost, miközben román lakosok költöztek ide. 1920-ra a 85 ezer fős lakosságból a magyarok aránya kb. 49%-ra esett vissza, a románoké 35% körülire nőtt (a fennmaradó rész főként zsidó vagy német). A két világháború közötti időben a román populáció aránya tovább emelkedett a betelepítések hatására, bár 1930-ban még mindig vegyes volt a kép: a 104 ezer lakos kb. 46%-a vallotta magát magyarnak és 42%-a románnak. 1941-ben, a magyar közigazgatás alatti népszámlálás ismét túlnyomó magyar többséget mutatott ki (az akkori 111 ezer fő 85-90%-a magyar nemzetiségűként lett nyilvántartva, mivel a román lakosság egy része időközben elmenekült vagy kitelepült a visszacsatolás után).

A II. világháború végével azonban a helyzet újból megfordult: 1945 után a román állam aktív betelepítési politikája miatt a város etnikai összetétele véglegesen megváltozott. 1948-ban a lakosság kb. 58%-a volt magyar és 40%-a román; az 1956-os népszámláláskor már 50-50% arányban éltek magyarok (77 ezer fő) és románok (74 ezer fő) Kolozsváron. A következő évtizedekben a románok számaránya meredeken nőtt: 1966-ra a város 185 ezer lakójának 56%-a román és 42%-a magyar volt, 1977-re pedig 66% román és 33% magyar a 263 ezer fős népességben. A csúcspontját a város lélekszáma 1990 körül érte el (kb. 328 ezer fő), ekkorra a magyarok aránya 20-25% közé csökkent. Az 1989 utáni években a lakosság abszolút száma némileg visszaesett, majd stabilizálódott 300 ezer körül, miközben a magyar közösség fogyása lelassult. 2002-ben 320 ezer lakosnak 19%-a (61 ezer fő) volt magyar, 2011-ben 309 ezer lakosnak 15-16%-a (49 ezer fő) vallotta magát magyarnak (további 7% nem nyilatkozott). A 2021-es adatok szerint Kolozsvár 286 ezer lakosából mintegy 12% (33,6 ezer fő) tartozik a magyar kisebbséghez, míg a többség (kb. 75-80%) román nemzetiségű.

A történelem során jelentős még a város zsidó közösségének szerepe: a 19. század végétől egyre több izraelita vallású polgár élt Kolozsváron, akik hozzájárultak a gazdaság és a kultúra fellendítéséhez. 1930-ban a lakosság ~13%-a (13 ezer fő) zsidó volt. A holokauszt tragédiája következtében azonban 1944-ben csaknem az egész zsidó lakosságot deportálták és meggyilkolták; a háború után már csak nagyon kevesen tértek vissza, így napjainkra a zsidó közösség létszáma néhány száz főre csökkent, de zsinagóga és kulturális egyesület működik a városban. Kisebb létszámban éltek és élnek a városban más etnikumok is, például örmények (a 17–18. században volt örmény kereskedő kolónia), cigányok, valamint a jelenkorban más megyékből beköltözött magyarok és románok, illetve külföldi állampolgárok (pl. egyetemi hallgatók).

Összességében elmondható, hogy Kolozsvár demográfiája a magyar többségű középkori városból a 20. század végére román többségű nagyvárossá alakult át. A magyar közösség azonban továbbra is jelentős kulturális és nyelvi jelenléttel bír: magyar nyelvű iskolák, sajtó és színház is működik, és a kétnyelvűség számos területen tetten érhető a város mindennapjaiban.

Politikai és közigazgatási változások

Kolozsvár politikai hovatartozása és közigazgatási státusza történelme során többször változott, ahogy a felsőbbség, amelyhez a város tartozott, átalakult:

• Kora középkor (11–16. sz.): A város a Magyar Királyság része volt, azon belül Erdély tartomány (Erdélyi Vajdaság) fontos városa. 1405-től szabad királyi városi rangot viselt, ami azt jelentette, hogy közvetlenül a király alá tartozott, saját bíróval és önkormányzattal, és képviselőt küldhetett az országos rendi országgyűlésbe. A város a középkor végén Kolozs vármegye székhelyének is tekinthető regionális igazgatási központ volt.
• Erdélyi Fejedelemség (1541–1690): Buda török kézre kerülése után Erdély autonóm fejedelemség lett, oszmán fennhatóság alatt. Kolozsvár ebben a korszakban az Erdélyi Fejedelemség része volt. Bár formálisan nem lett a fejedelemség fővárosa (ezt a szerepet Gyulafehérvár töltötte be), 1790-ig külön erdélyi kormányzat (Gubernium) irányította a tartományt. Maga Kolozsvár a fejedelmi országgyűlések egyik gyakori színhelye volt, és a fejedelmek egyik kedvelt tartózkodási helye, de nem vált önálló állami központtá. A város élén polgármester (bíró) és tanács állt, akiket a helyi patríciusok közül választottak.
• Habsburg uralom és Erdély nagyfejedelemség (1690–1867): 1690-ben Erdélyt bekebelezte a Habsburg Birodalom. I. Lipót császár Emléklevele (Diploma Leopoldinum) biztosította Erdély autonómiáját, így Erdély külön igazgatási egység maradt Erdélyi Nagyfejedelemség néven, élén az erdélyi főkormányzóval (gubernátor) és a tartományi rendi gyűléssel. Kolozsvár 1790-től 1848-ig, majd rövid ideig 1861–1867 között Erdély fővárosi szerepét töltötte be: itt ülésezett az erdélyi kormányzótanács és itt működött az erdélyi országgyűlés (a kolozsvári diéta). 1848-ban Erdély uniója Magyarországgal megszüntette ezt a státuszt, de a szabadságharc leverése után (1849–1860 között) a Habsburgok átmenetileg újra külön igazgatták Erdélyt. 1861-ben ideiglenesen visszaállították az Erdélyi Nagyfejedelemséget, de a kiegyezésre készülve végül 1867-ben végérvényesen egyesült Erdély a Magyar Királysággal.
• Osztrák–Magyar Monarchia, Magyar Királyság (1867–1918): A kiegyezés után Kolozsvár az egységes Magyar Királyság része lett, azon belül Kolozs vármegye székhelye. Politikai értelemben a város képviselőket küldött a budapesti Országgyűlésbe. Közigazgatásilag városi tanács irányította, élén polgármesterrel. Kolozsvár a dualizmus idején a Magyar Királyság egyik fontos regionális központja volt, de nem rendelkezett külön tartományi autonómiával. A városban székeltek megyei hivatalok, bíróságok, és számos regionális intézmény (egyetem, múzeum stb.).
• Román Királyság (1918/1920–1940): Az I. világháborút követően a Román Királysághoz csatolták Erdélyt. 1918 végén román katonai közigazgatás lépett életbe, majd a trianoni béke után Kolozsvár hivatalosan is Románia része lett. Ekkor a város neve Cluj lett (a magyar megnevezés használata visszaszorult a hivatalos fórumokon). Kolozsvár közigazgatásilag kezdetben Kolozs tartomány központja volt, majd a két világháború között többször átszervezték a román megyerendszer keretében (volt időszak, amikor Szamos tartomány székhelye is volt). Politikai téren a magyar közösség jogai csökkentek: a közigazgatásban és a közéletben a román nyelv dominált, a magyar intézmények egy részét bezárták vagy összevonták (pl. a magyar egyetemet román egyetemmé alakították át, amely később Victor Babeș nevét viselte).
• Magyar uralom (Észak-Erdély, 1940–1944): A második bécsi döntéssel 1940-ben Kolozsvár visszakerült Magyarországhoz, Észak-Erdély részeként. Ismét bevezették a magyar közigazgatást, a város újra Kolozs vármegye székhelye lett. Ebben az időszakban a magyar állam törvényei érvényesültek, a magyar nyelv lett a hivatalos. Ugyanakkor a zsidó lakosság jogfosztása és későbbi deportálása a magyarországi zsidótörvények és a német megszállás alatt tragikusan érintette a várost.
• Románia (1945-től napjainkig): A II. világháború után Kolozsvár ismét Románia része lett. 1947-ben a Párizsi béke megerősítette a trianoni határokat, így Észak-Erdély végleg Romániáé maradt. A kommunista államberendezkedés idején (1947–1989) a város közigazgatási státusza is változott: 1950-ben a megyerendszert megszüntették, és Kolozsvár Regiune Cluj (Kolozsvár tartomány) székhelye lett, majd 1968-ban, a megyerendszer visszaállításakor újra Kolozs megye központja. A város neve 1974-ben hivatalosan Cluj-Napoca lett. A kommunista érában a városvezetést a párt kinevezett tisztviselői látták el (élükön a polgármester funkcióját betöltő első titkárral). 1989 után, a demokratikus átalakulással Kolozsvár önkormányzatot kapott, szabadon választott polgármesterrel és városi tanáccsal. A város azóta is Kolozs megye (Județul Cluj) székhelye Romániában, és regionális központi szerepét megerősítette az is, hogy 1998-ban a kialakított Északnyugat-romániai fejlesztési régió központja is lett (bár ez utóbbi nem jár külön közigazgatási autonómiával, csak fejlesztési-koordinációs szerepkörrel).

Összefoglalva: Kolozsvár tartozott a történelem folyamán a magyar koronához (mint középkori város és vármegyei központ), önálló Erdélyhez (fejedelemségként), a Habsburg Birodalom külön tartományához, azután Magyarországhoz az Osztrák–Magyar Monarchiában, majd a 20. században két különböző államhoz – Romániához és rövid időre újra Magyarországhoz – mielőtt ismét Románia része lett. Ennek megfelelően a közigazgatás nyelve, a város neve, a hivatalos pecsétek és címerek is változtak az aktuális fennhatóság szerint. Ma Kolozsvár Románia egyik legjelentősebb városa, és mint ilyen, a román közigazgatási rendszerben működik, de gazdag múltja miatt továbbra is számon tartják magyar történelmi örökségének emlékeit is.

Városépítészet és műemlékek

Kolozsvár történelmi városmagja számos építészeti emléket őriz, amelyek a különböző korok lenyomatai. A középkorban kiépült városfalak és bástyák részben ma is láthatók. A várost egykor erős kőfal övezte, amelyet a 15. században emeltek és többször megerősítettek a török kor folyamán. A fallal körülvett erődített városban összesen mintegy 20-24 torony és bástya volt, amelyek fenntartását a városi céhek látták el. Ezek közül napjainkra csak néhány maradt fenn: a leghíresebb a Szabók bástyája, a délkeleti sarokbástya, amely épségben megőrződött a fal egy szakaszával együtt. A szabók céhe által épített és védett torony máig impozáns emlék, benne ma kiállítóterem és kulturális központ működik. Ugyancsak maradtak kisebb falszakaszok és alapfalak az egykori erődítésből az Óvár környékén. A többi bástyát és kaputornyot a 18–19. században lebontották (a város terjeszkedésével vagy katonai rendeletre), de nevüket ma utcák és terek őrzik (pl. Közép-kapu, Híd utca a hajdani híd kapuról). A város közepén állt Óvár (kis erőd), amely a kezdeti királyi vár helyén fejlődött ki; ennek maradványai szintén beépültek a belváros szerkezetébe.

Kolozsvár főtere (a mai Piața Unirii, korábban Főtér) a város történelmi központja, melyet pompás épületek vesznek körül. Itt magasodik a város jelképévé vált Szent Mihály-templom, egy gótikus stílusú római katolikus plébániatemplom. Építését a 14. században kezdték, főbb részei a 15. századra készültek el, tornyát a 19. században újították meg. A Szent Mihály-templom Erdély második legnagyobb gótikus temploma (a gyulafehérvári székesegyház után), egyhajós beltere és csúcsíves ablakai a középkori építészet remekei. A templom előtt áll a híres Mátyás király lovasszobor (Fadrusz János alkotása, 1902-ben avatták), amely Mátyás királyt és négy hadvezérét ábrázolja monumentális bronzkompozícióban – ez a szobor Kolozsvár egyik jelképe és idegenforgalmi látványossága.

A belváros utcáin sétálva számos más történelmi templomot találunk. A Főtér közelében emelkedik a Ferences kolostor temploma, eredetileg a 13. században a ferencesek (korábban a domonkosok) által épített gótikus templom, amelyet a barokk korban átépítettek. A Farkas utcai református templom szintén kiemelkedő műemlék: a 15. század végén épült gótikus kolostortemplom, mely a reformáció után a református egyház főtemploma lett. Homlokzata előtt látható a Szent György lovas szobor másolata (az eredeti, Kolozsvári Márton és György által 1373-ban készített lovasszobor, ma a prágai várban található). A belvárosban található továbbá a piarista templom (más néven Egyetemi templom), egy barokk stílusú római katolikus templom a 18. századból, melynek főoltárán a hírneves Mária-kegykép látható.

A történelmi városmag polgári épületei közül is több figyelemre méltó. A Főtéren áll a Bánffy-palota, amely 1774–1786 között épült késő barokk (rokokó) stílusban Bánffy György kormányzó megrendelésére. Díszes homlokzatáról és kőfaragványairól nevezetes; egykor főúri rezidencia volt, ma az Erdélyi Szépművészeti Múzeumnak ad otthont. Ugyancsak a főtéren látható a Jósika-palota és az Teleki-palota (klasszicista stílusban átépített nemesi paloták), valamint több régi polgárház reneszánsz, barokk vagy klasszicista jegyekkel. Kiemelkedik a Mátyás-ház, Hunyadi Mátyás szülőháza a Szülőföld (Matei Corvin) utcában: ez a 15. századi eredetű épület gótikus lakóház volt, melyet az évszázadok során többször átépítettek; homlokzatán azonban máig látható néhány gótikus ablakeret és címerdombormű. A ház a város legrégebbi profán (világi) építészeti emlékei közé tartozik, ma kiállítások és kulturális intézmények működnek benne.

A város építészeti képét a 19. század végétől modern középületek is gazdagítják. Ilyen például a Kolozsvári Nemzeti Színház és Opera impozáns épülete, amely 1906-ban épült szecessziós és eklektikus stílusban a bécsi Helmer–Fellner építésziroda tervei alapján – ma is a város kulturális életének központja (befogadva a román nemzeti színházat és operát). A főtértől délre található Az Unitárius Püspökség palotája (a két világháború között katedrálisként is szolgált), valamint a Kétágú református templom a 19. század közepéről (1841-ben épült klasszicizáló késő barokk stílusban, két jellegzetes toronysisakkal – innen a köznyelvi neve). A városban a 20. század elején emeltek egy monumentális ortodox székesegyházat is: az Ortodox Katedrális (Avram Iancu tér) 1923–1933 között épült neobizánci stílusban, Románia egyesülésének jelképeként, és ma Kolozsvár ortodox érsekségének széktemploma.

A történelmi temetők is a városépítészet részei: a Házsongárdi temető, mely a 16. században nyílt meg a város mellett, mára a belváros közelében található és számos híres erdélyi személyiség nyughelye. A temető műemléki síremlékei, obeliszkjei a 18–19. századi szobrászat jeles alkotásai, a sírok között pedig sok magyar, román és német feliratú emlékkő tanúskodik a város soknemzetiségű múltjáról.

A városban parkok és közterek is fontos szerepet játszanak az urbanisztikában. A 19. század végén létesült Sétatér (Parcul Central) a város „zöld szíve”, melyet a Kolosy (Simion Bărnuțiu) park néven is ismernek. Itt található a tóval és pavilonokkal díszített közpark, amely 2011–2012-ben teljes felújításon esett át, megőrizve 19. századi hangulatát. A parkban áll az egykori sétatéri kaszinó elegáns fehér épülete (1890-es évek), ami ma rendezvényközpont.

Kolozsvár történeti városmagjának épületei a műemléki védelem alatt állnak, így az utóbbi évtizedekben több felújítás történt a műemlék épületeken. A város egyszerre mutatja be a középkori (gótikus) és kora újkori (reneszánsz, barokk) építészet emlékeit, valamint a modern kor (klasszicizmus, szecesszió) alkotásait. Az évszázadok egymásra rétegződő stílusai sajátos hangulatot kölcsönöznek a belvárosnak. A történelmi örökség megóvása és bemutatása fontos feladat: a műemlék épületekben múzeumok, kiállítások, kulturális intézetek működnek (például a Történeti Múzeum a volt Redut épületében, ahol 1848-ban a magyar-erdélyi uniót kimondták; a Gyógyszerészeti Múzeum egy régi patika helyiségeiben; a Erdélyi Néprajzi Múzeum stb.). Kolozsvár építészete így élő történelemkönyvként szolgál, amelyben az ókortól a modern korig terjedő fejezetek kőben, téglában és márványban vannak megörökítve.